Mióta a férjem kitalálta, hogy megújuló energiaforrásokkal szereljük föl a házunkat, elég sokat foglalatoskodik a ház apróbb, felújításra váró dolgaival. Legújabb projektnek a konyhát nézte ki, kitalálta, hogy a napelemes berendezések mellé még egy teljesen másképpen fölszerelt konyhát is ki akar alakítani.
Leültetett minket, a családot maga mellé az ebédlőasztalhoz, majd egy tiszta, fehér papírlapot elővéve megfogott egy ceruzát, és elkezdte fölvázolni, mégis milyen tervet ötölt ki. Az L-alakú és az egysoros konyha jött nála szóba, végül mégis a ló lépést választotta. Azt mondta, könnyebb úgy elférni, más a mozgástér, szinte a keze alá kerülnek a dolgok az embernek.
Mind beleegyeztünk, én is meg a gyerekek is. Bár a gyerekek nem tudom, honnan informálódtak konyhaügyileg, amikor megkérdeztem, azt mondták, van egy nagyon jó weblap, ahol lehet tájékozódni ilyen hasznos tudnivalókról. Hát persze, ők egy ifjabb generáció, ők már nem enciklopédiákból és tankönyvekből szereznek információkat, hasznos tudnivalókat, egyszerűen csak beírják a google-ba, az pedig válaszol nekik. Mostanában láttam egy oktatófilmet arról, hogy a fiatalabb korosztály attitűdje milyen manapság a keresőmotorok kapcsán, és kiderült, hogy egész kérdéseket tesznek föl… Szerintem ez elég mulattató.
Szóval visszatérve a férjemre, előadta nekünk, hogy modern és letisztult konyhát szeretne, egyszerű formákat, én ehhez csak annyit fűztem hozzá, hogy a konyhabútoromnak fehérnek kell lennie, és minden térben fehér falakat szeretnék, mert az jót tesz a szemnek és léleknek egyaránt.
Miután összeszedtük az ötleteinket, a gyerekek hozzáfűzése többnyire csak annyi volt, hogy legyen kenyérsütő, elmentünk bevásárolni a felújításhoz szükséges anyagokat. Vettünk fehér festéket, takarófóliát, meg jó pár csomag csiszolópapírt, mindenféle szemcséset. Ádám, a kisebbik fiam a durvábbikra szavazott, szóval vettünk egyet a legérdesebből is. A főnök a férjem volt, ők segédkeztek a festésben meg a csiszolásban is. Tiszta por volt a fejük, azért lekapirgálni a régi tapétát (be kellett előtte jócskán vizezni a falat, hogy egyáltalán hozzá lehessen férkőzni a tapéta lapjaihoz) elég nagy meló volt, láttam a kölykeim növekvő izomzatát. Bele is őszültek (mondom, tiszta fehér por volt a fejük), mire végeztek vele. Persze a férjem előre megmondta, hogy a csiszolás lesz a legkeményebb az egészben, de aztán már csak hálás feladatok várnak rájuk. Letakarták a linóleumot, hogy ne legyen a frissen lerakott, szép anyag festékpöttyös, majd egy nagyobb és egy kisebb henger segítségével beborították fehérrel a falakat. A sarkokon és az éleken egy ecsettel is átmentek újra, hogy teljes legyen a fedés.
Alig vártam, hogy elkészüljön a konyhabútoromnak a szeretettel kialakított hely. A fal egy napig száradt, aztán beállítottuk az újonnan vett polcokat, szekrényeket. A tűzhely is csodálatos volt, de a fiúk megcseréltették velem az egyik szekrénnyel, mert a konyhabutorom.hu oldalán azt olvasták, hogy a helytakarékosság is fontos, és legjobb belátásuk szerint ez így érhető el a mi esetünkben.
A végső simítást a kenyérsütő elhelyezése jelentette, fél napos procedúra volt, mire a gyerekek kiegyeztek abban, hol legyen a helye az eszköznek, nem mintha bármi jelentősége lett volna a dolognak. Mindenesetre konyhánk pompásan ragyogott, a bútorok csillogtak nagy újdonságukban, és semmilyen konyhai tartozékra nem rakódott rá az idő poros természete.
Jó volt így elnézni a helyiséget, férjem is büszke elégedettséggel szemlélte, ahogy sütöttem, főztem benne, de a legjobb az volt az egészben, amikor a kölykök áthívták a barátaikat, akik most már nem csak a napelemek miatt ámultak és bámultak, hanem a patyolatra festett falaktól is elakadt a szavuk, meg nyilván a kenyérsütőtől, amilyet még sosem láttak ezelőtt, mondjuk én sem, csak a nagyanyám falusi portáján…
